Dr. Toaff véres húsvétjai
Írta Israel Shamir
(The Bloody Passovers of dr Toaff by Israel Shamir,
http://www.israelshamir.net/English/Eng11.htm)
Vér,
árulás, kínzás és megadás szövődik össze egy olasz zsidónak, dr. Ariel Toaffnak
a történetében, mintha honfitársa, Umerto Eco foglalta volna írásba. Dr. Toaff
belebotlott egy félelmetes felfedezésbe, elszörnyedt, de bátran folytatta az
útját mindaddig, míg szembe nem került a közössége teljes nyomásával; bűnbánatot
tartott, mert összetörték.
Dr. Toaff Róma rabbijának a fia és a Bar Ilan zsidó egyetem
professzora, nem messze Tel Avivtól. A középkori zsidóság mélyreható
tanulmányozásával szerzett magának hírnevet. „Szerelem, Munka és Halál c.
háromkötetes műve (amelynek alcíme: Zsidó élet a középkori Umbriában) ennek az
elismerten szűk szakterületnek az enciklopédiája. A tárgyának a tanulmányozása
közben rájött, hogy Észak-Olaszország askenázi zsidó közösségei az
emberáldozatnak egy különösen elborzasztó változatát gyakorolták. A varázslóik
és beavatottjaik keresztény kisgyermekeket raboltak, keresztre feszítették őket,
a vérüket kinyerték és varázsszertartásaikon azt használták hogy felkeltsék a
Bosszú Szellemét a gyűlölt goyok ellen.
Különösen trenti szent Simon esetével foglakozott részletesen.
Ezt a két éves gyermeket Trent városából lopta el néhány askenázi zsidó az
otthonából Húsvét előestéjén Kr.u. 1475-ben. A gyermekrablók az éjszaka folyamán
megölték a gyereket, kieresztették a vérét, tűkkel szurkálták a húsát, fejjel
lefelé keresztre feszítették azt kiabálva, hogy „Így pusztuljon minden
keresztény szárazon és vízen”, és így, a vérontás és megölt gyermek ősi, betű
szerint végrehajtott szertartásával ünnepelték a húsvétjukat, nem pedig a
szokásos, jelképes „vér-bor” cserével.
A gyilkosokat elfogták, azok vallottak és a trenti püspök
bűnösnek találta őket. A zsidók azonnal eljuttatták a tiltakozásukat a pápához,
ő pedig Ventimiglia püspökét küldte le vizsgálatra. Ő állítólag elfogadott egy
vastag vesztegetési összeget a zsidóktól és azt állapította meg, hogy a
gyermeket egy Hamasz akna ölte meg azért, hogy bemocskolják Izraelt, mivel
semmiféle Tsahal lőszert nem találtak a trenti tengerparton. „Simont a
keresztények ölték meg azzal a szándékkal, hogy tönkretegyék a zsidókat” – írta
a háború előtti zsidó enciklopédia vitathatatlan jövőbelátással: ugyanígy
érveltek a zsidók 2006-ban, amikor a Kafr Qana-ban végrehajtott gyermek
tömeggyilkosságot magyarázták ki.
Noha a 15. században a zsidók befolyásosak voltak, de nem
mindenhatók. Akkor még nem tudtak úgy bánni a világgal, mint 2002-ben, a jenini
mészárlás után, amikor mindenkinek kiadták a parancsot, hogy „tünés”. Akkor még
nem rendelkeztek az amerikai vétóval a Biztonsági Tanácsban. Nem tudták Rómát
bombázni és az „antiszemitizmus” szót is csak 400 évvel később fedezték fel.
Igazságosan foglalkoztak az ügyükkel, ami sokkal rosszabb, mint a kivételezett
bánásmód: IV. Sixtus pápa az ügy újratárgyalására hat bíborosból összeállított
egy bizottságot, amelynek az elnöke a kor legjobb jogi elméje volt, és ez a
legfelső bíróság a gyilkosokat bűnösnek találta. Utána lehet nézni a történtek
katolikus és zsidó változatának. A tárgyalások jegyzőkönyvei túlélték a
századokat és ma is rendelkezésre állnak a Vatikánban.
A Római Katolikus Egyház 1965-ben belépett a peresztrojkába(i).
Ezek voltak a vatikáni zsinat halcyon napjai, amikor a korszerűsítők abban a
reményben tépték ki a hagyomány alapjait, hogy korszerűsítik a hitet és
beillesztik a korszerűség zsidóbarát közbeszédébe. Egyszerűen mondva: a püspökök
arra vágytak, hogy a liberális sajtó szeresse őket.
Az örökké éber zsidók éltek az alkalommal és arra ösztökélték a
püspököket, hogy trenti szent Simont fosszák meg a szentségtől. Ők boldogan
tettek ennek eleget: egy furcsa szertartás keretében az egyházi vezetők a
zsidókat mentesnek találták Krisztus keresztre feszítésének a bűnétől és
elismerték az Egyház bűnösségét a zsidók üldözésében. Egy olasz kisgyermek
keresztre feszítése csekély ügy volt ehhez a fordulathoz képest. Egy sietős
döntésben a püspökök úgy rendelkeztek, hogy a gyilkosok vallomása
elfogadhatatlan volt, mert kínvallatás hatására tették, így a vádlottak
ártatlanok voltak és a vértanúhalált halt kisgyermek minden volt, csak … A
tiszteletét abbahagyták és megtiltották, a gyermekvértanú maradványait
elszállították egy titkos helyen eltárolták, hogy elkerüljék a zarándoklatok
újrakezdését.
És most visszatérünk dr. Ariel Toaffhoz. Miközben végigrágta
magát a periratokon egy megrendítő felfedezést tett: ahelyett, hogy a
vallomásokat a buzgó vallatók diktálták volna a kínvallatás közben, a gyilkosok
vallomásai olyan dolgokat tartalmaztak, amelyek teljesen ismeretlenek voltak az
itáliai egyházi emberek és a rendőrség előtt. A gyilkosok a kis és zárkózott
askenázi közösséghez tartoztak, akiknek saját, az őshonos olasz zsidókétól
teljesen különböző szertartásaik voltak. Ezeket a szertartásokat valósághűen
előadták a vallomásaikban, noha azok ismeretlenek voltak a kor Bűnüldöző
Csoportja előtt. „Ezek az erősen keresztényellenes hangvételű héber szertartás
szövegek nem lehettek a bírák képzeletének a termékei, akik nem ismerhették
ezeket az imákat, amelyek egyáltalán nem tartoztak az olasz szertartásrendhez,
hanem az askenázi hagyományhoz” – írta Toaff. Egy vallomásnak akkor van igazán
értéke, ha a bűnténynek olyan igaz és igazolható részleteit tartalmazza, amelyek
ismeretlenek voltak a rendőrség előtt. A bűnügyi nyomozásnak ez az
aranyszabályát megfigyelhető a trenti perben.
Ennek a felfedezésnek megvan a kellő ereje, hogy megrázza,
megdöbbentse és visszaalakítsa az Egyházat. A nemes és tanult rabbi, dr. Toaff
visszatette a helyére szent Simont, a 15. századi bosszúállás és a 20. századi
peresztrojka kétszeres áldozatát. Ez bűnbánatra szólítja a vatikáni doktorokat,
akik elfelejtették a meggyilkolt gyermeket, hogy a fontos amerikai zsidók
barátságát keressék, de eddig még nem ismerték be ezt az óriási hibájukat.
Monsignor Iginio Rogger, az egyháztörténész, aki a 60-as években (félre)vezette
szent Simon esetének a kivizsgálását azt mondta, hogy a vallomások teljesen
megbízhatatlanok voltak, mert „a bírák szörnyen megkínozták a vádlottakat”. Ez
anticionista, és emiatt antiszemita megállapítás volt, mert a kínzással nyert
vallomások el nem ismerése valamennyi palesztin rab kiengedését vonná maga után
a zsidó börtönökből. Ez a megállapítás még Amerika ellenes is volt, mert az USA
elismeri a kínvallatás értékét és alkalmazza is Guantanmoban és másutt is. Ez
holokauszt tagadó megállapítás is volt, mert nem ismeri el a Nürnbergi Per
érvényességét. A közismert zsidó amerikai jogász, Alan Derschowiz tudott volna
érvelni Roggerrel szemben, de valahogy nem tette.
„Nem szeretnék Toaff helyében lenni és olyan történészeknek
válaszolni, akik komolyan feldolgozták ezt az esetet” – mondta Rogger az USA
Today-nak. Toaff helye sokkal irigylésre méltóbb Roggerénál, aki méltatlanul
bánt egy mennybéli szenttel.
Ráadásul ez a trentoi bűntény nem valami kivétel volt: Toaff sok
esetét fedezte fel az ilyen véres áldozatoknak, amelyek gyerekek
megcsonkításával, vérük kifolyatásával és matzoba (kovásztalan kenyér) sütésével
voltak kapcsolatban. A vér, ez a varázserejű ital, annak a kornak, és minden
kormak népszerű orvossága volt: Heródes úgy akart fiatal maradni, hogy csecsemők
vérében fürdött, az alkimisták a vért az ólom arannyá változtatására használták.
A magukat a mágiába beleártó zsidó varázslók legalább annyira használták, mint
bárki más. Az olyan csemegéknek, mint vér, vérből készült por és véres matzo
virágzó piaca volt. A zsidó vállalakozók rabbik felhatalmazó levelével ellátva
árusították. A legértékesebb vér egy goy katané, azaz nem zsidó gyermeké volt,
de sokkal szokásosabb volt a körülmetélésből származó vér. Ezek a véráldozatok
„ösztönös, zsigeri, és rossz szándékú cselekmények és visszavágások” voltak,
„amelyek során megölt ártatlan és mit sem sejtő gyermekek az istenszeretetnek és
a bosszúállásnak az áldozatai” – írta Toaff a könyv előszavában. „A vérük egy
olyan isten oltárát mosta, amelyről azt hitték, hogy irányítani, olykor
türelmetlenül noszogatni kell, hogy oltalmazzon és büntessen.”
Ezt a valamelyest titokzatos megjegyzést megérthetjük, ha
elolvassuk Israel Yuval izraeli professzornak a „Two Nations in Thy Womb” (Két
Nemzet a Te Méhedben) c. könyvét. Yuval megmagyarázta, hogy (a zsidó varázslók
szemében) a véráldozatok szükségesek voltak ahhoz, hogy felidézzék az Isten
Haragját a goyim ellen. Elő is adja egy zsidó által végzett véráldozat
vitathatatlan (azaz a zsidók által sem tagadott) példáját. (Olvasható a
Bloodcurdling Libel – Vérfagyasztó Vád c. cikkemben magyarul a
http://www.israelshamir.net/Hungarian/Hungarian1.htm címen) Toaff meghaladta
Yuvalt azzal, hogy kimondta, hogy a zsidók a középkorban rendszeresen használták
a vért varázslásra, és hogy elismerte a keresztény ellenes elemet: az áldozatok
keresztre feszítését és Krisztusnak és a Szűzanyának az átkozását. E tekintetben
a könyvét Elliot Horowitznak a „Reckless Rites: Purim and the Legacy of Jewish
Violence” (Gátlástalan Szertartások: Purim és a Zsidó Erőszak Öröksége) c.
könyve (ámbár sokkal félénkebben) alátámasztja. Horowitz különleges
szertartásokról mesél az olvasóknak: a Szűzanya megkorbácsolásáról, feszületek
elpusztításáról, keresztények összeveréséről és megöléséről.
Ez már mind a múlté. Végigtekinthetünk a múlton és kimondhatjuk:
igen, voltak zsidó varázslók és misztikusok, akik végeztek emberáldozatot.
Gyermekeket öltek meg, megcsonkították a testüket és arra használták a vérüket,
hogy az Isten Haragját felidézzék a nem zsidó felebarátaikra. Kigúnyolták a
keresztény szertartásokat azzal, hogy Krisztus vére helyett keresztény vért
használtak. Az Egyháznak és Európa szerte a népnek igaza volt. Sem az európaiak
(sem az arabok, sem az oroszok) nem voltak eszement bigottok, csak megértették,
amit láttak. Megbüntették a bűnösöket, de békén hagyták az ártatlanokat. Mi,
emberek, akár büszkén is tekinthetnénk a történelemnek erre a rettenetes lapjára
és ejthetünk egy-két könnyet a szegény kisgyermekek miatt, akiket ezek a
bosszúszomjas szörnyetegek elpusztítottak. A zsidók szerényebbek lehetnének és
abbahagyhatnák, hogy a történelmi sebeiket állandóan a gallérjukra tűzve
viselik: az őseik néhány hitsorsosuk szörnyű tettei ellenére szépen gyarapodtak,
miközben a zsidó államban néhány palesztin bűne miatt valamennyin állnak
bosszút. Egy vállrándítással elintézhetjük Izrael barátainak a nyafogását,
amikor azt akarják, hogy ne vegyük észre a jenini tömegmészárlást, a qanai
tömegmészárlást – igen, pontosan, ez is pont olyan, mint a „vérvád”, azaz
egyáltalán nem vád.
Reméljük, hogy Toaff professzor nagyszerű és bátor tette
fordulópontot fog jelenteni az Egyház életében. A Vatikáni Zsinat peresztrojkája
által okozott kilendülés túl nagyra sikerült. Amikor a pápaság ellenzői attól
félnek, hogy egy Antikrisztus kerül szent Péter székébe, egy Gorbacsovnak áll
fenn a veszélye.
Egy Adriai tenger menti olasz városban, Orvietoban, a zsidók
követelték egy nagy művészi értékű műnek az eltávolítását és a trani csodáról
megemlékező körmenet megszüntetését. Ott egy ezredévvel ezelőtt egy
átváltoztatott szentostyát lopott el egy zsidó nő a templomból. A tolvaj
elhatározta, hogy Krisztus testét olajban megsüti, de csoda történt, az ostya
emberi testté változott és áradni kezdett belőle a vér, úgy, hogy a szent vér
elárasztotta az egész házat. Az is tény, hogy a szentostya efféle
megszentségtelenítése jól követhető Európa szerte. Ezeket nagyon jól leírta
Horowitz, Yuval és Toaff. Tehát ezek ténylegesen megtörténtek, és csak a hírhedt
zsidó chutzpah (jiddis: gátlástalan, öntelt pimaszság – a ford.)
késztette Izrael Barátainak a Római Társaságát, hogy levelet írjanak a pápának
azt követelve, hogy vessen véget ennek az ezeréves megemlékezésnek. És elérték.
Az egyház meghajolt, a táblaképeket leszerelték, a körmenetet megszüntették és
ünnepélyesen bocsánatért esedeztek a zsidóknál, a megadási feltételeket diktáló
Gideon Meir római és Oded Ben Hur vatikáni izraeli nagykövetek óriási
megelégedésére.
„Tényleg furcsa ez a mi világunk” írta Domenico Savino az
Effedieffe nevű, kiváló Internet újságba. „A sértés a keresztény hitnek szólt, a
megbocsátást pedig az elkövetőktől kérték.” Savino azon tűnődött, hogy vajon
lehetetlen volt-e udvariasan figyelmen kívül hagyni Izrael Barátainak a
követelését, és hosszan idézi Walter Kasper bíboros szavait, aki a Vatikánt
képviselte ebben a behódolásban. Kasper pucérra vetkőzött: tagadja, hogy az
Egyház az egyetlen és igazi Izrael, hangsúlyozza a zsidóknak, mint „idősebb
fivéreknek” az azonos helyzetét, tagadja Krisztus szükségességét, bocsánatért
esedezik a zsidóknál, miközben „új tavaszt” ígér „az Egyháznak és a világnak”.
„Tavasz az Egyháznak?!” – kiált föl Savino. „Ó, de mi hallottuk
már ezt! A pápa mondta a zsinat után: ,A tavaszt vártuk, de a vihar érkezett
meg.’ Annyi tavasz már elég volt nekünk, és ezután az orvietoi megegyezés után
nem akarom már hallani sem azt a szót, hogy ,tavasz’, és látni az ,idősebb
fivéreknek’ Gideon Meirnek és Oded Ben Hurnak az elégedettségtől széles
vigyorát.”
A peresztrojka nem csak Olaszországba érkezett meg, és nem csak
a Katolikus Egyházba. Németországban egy új szentségtörést készítenek elő: a
„politikailag korrekt” Bibliát, amelyben a passiót úgy fogják megváltoztatni,
hogy ne okozzon kényelmetlenséget a zsidóknak. A cím félrevezető: ezt a szemét
munkát nem hívhatják úgy, hogy „a Biblia nemi elfogultságoktól és
antiszemitizmustól mentes új fordítása”, mint ahogy az ember a vizeletét nem
nevezheti „mérgező anyagoktól mentes bornak”. A Bibliában egy szónak a
megváltoztatása egyenértékű a világ lerombolásával, mondja a Talmud és felhozza
egy Tóra tekercs példáját, ahol a „meod” (nagyon) szó „mavetre” (halál)
változott. Az ilyen halált ünneplő Tóra bizonyára a világunk pusztulását
okozná. Az „antiszemitizmus mentes” Írás minden bizonnyal a zsidó szenvedésre
fog összpontosítani, az Egyház pedig a gonosz szerepét fogja játszani a
darabban. Fel fogja magasztalni Júdást, és elutasítani Krisztust. A „nemi
elfogultság” kiküszöbölése ki fogja küszöbölni az angyali üdvözletet is és azt a
hatalmas megosztottságot, amely a zsidók terméketlen, egyetlen okra
visszavezetett felfogása, és a föld és az ég keresztény találkozása között van.
A keresztény modell valóban annyira sikeres volt, hogy még a zsidók is
elfogadták a Kabalájukban, és láthatóan úgy döntöttek, hogy a fölöslegessé vált,
régi egyokúságot átömlesztik a németeknek.
Angliában a régi liberális hetilap, az Observer tollakat cserélt
és a háborút és a Bush –Blair szövetséget támogató neokon fészekké vált.
Tökéletes logikai következményként a lap leszólja Krisztust és értékeli a
zsidókat, mint egy új angol könyvnek ebben az ismertetőjében. Adam Mars-Jones
többre értékeli Oscdar Schindlert Adam von Trott tábornoknál, akit kivégeztek a
tábornokok 1944-es összeesküvésében való részvétele miatt. „Ez az, ami a
Schindler Listáját olyan megdöbbentővé teszi: a zsidó etikát követi azzal, hogy
a hősnek nem a belső, hanem a külső útját követi. A fickó bemocskolódott – na
és? Ez az ő üzlete mindaddig, amíg zsidókat mentett. A mitzvah-ival (a Tóra
613 parancsának a teljesítése – a ford.) kiérdemelte, hogy bekerüljön a Nem
Zsidó Igazak közé, és mivel örökélet nincs (nem igazán jellemző a zsidó hitre)
ez minden, ami mondható. Az önfeláldozásnak a tisztelete, mivel az egy tisztán
jelképes győzelem, eltorzíthatja a legjobb szándékú vállalkozást és kockáztatja
azoknak a halottaknak a megbántását, akiknek nem volt lehetőségük a
választásra.”
Az Observer szemleírója világossá tette, hogy ő Júdást és
Kaifást választja („noha mocskosak, de zsidókat akartak menteni”) Krisztussal
szemben, aki az Önfeláldozás volt. Az ő felhívása: „kevesebb vértanúság
kultuszt, kevesebb csodálatot az önfeláldozásnak, mert az egy tisztán jelképes
győzelem” a Golgotát tenné meg a végső szónak a Föltámadás kilátása nélkül.
Kinek kellenek a keresztény erények? Az ember hibái és bűnei „az ő üzlete,
mindaddig, míg zsidókat ment”, és a legjobb goy remélheti, hogy „helyet kap a
Nem Zsidó Igazak” között. E szempontból nézve szent Simon és a többi gyerek nem
halt meg hiába: segítették a zsidókat hogy lehívják Isten bosszúját. Remélhettek
egyáltalán többet ennél? Ahhoz hasonlóan, ahogy a brit katonák sem remélhetnek
annál jobb sorsot, mint hogy meghalnak Baszra vagy Teherán utcáin, vagy akárhol
másutt, Izraelért.
Ezek szerint a zsidók Rómában, Berlinben és Londonban nyertek
egy vagy két kört az Egyházzal folyó versenyben. Konok kapaszkodásukkal, soha
semmit meg nem bánva, soha nem mentegetődzve, állandóan a kereszténység ellen
dolgozva sikerült nekik néhány egyszerű elmében a Via Dolorosa, a Golgota és a
Feltámadás képének a helyére behelyettesíteniük az általuk félelmetesen
félremagyarázott emberi történelmet, mint az ártatlan zsidó szenvedésnek, a
vérvádaknak, a holokausztoknak és a szentföldi cionista feltámadásnak a hosszú
láncolatát. Noha az emberek ésszerűen elutasították az elvet, hogy a zsidók
bűnösek Krisztus halálában, de felállítottak egy még képtelenebb elméletet, az
Egyház bűnösségét a zsidók halálában.
A következmények nem csak teológiaiak. Nagy-Britanniát,
Olaszországot és Németországot nem izgatja a keresztény palesztinok fojtogatása
a gázai zárlatban, az egyházi földek elrablása Betlehemben és Jeruzsálemben. Ők
Amerika Drang nach Osten-ját támogatják. Rosszabb: ők elveszítik a kapcsolatukat
Istennel, az embertársaik iránti együttérzésük füsté válik, mintha az ártatlan
vér által előidézett vak bosszúállás szelleme szállta volna meg őket.
Dr. Toaff könyvének a kiadása egy kellő időben bekövetkezet
forduló pont lehet a nyugati történelemben, mégpedig Júdás védelmezésétől
Krisztus imádásához. A meggyilkolt gyermekek története csak egy kis repedést
okoz a zsidó kivételességnek európait tudatban felépített palotáján, de a
hatalmas paloták is pillanatok alatt összeomolhatnak, ahogy azt 9.11.-ből
megtanultuk.
Nyilvánvaló, hogy a zsidók érzik ezt és úgy támadtak rá dr.
Toaffra, mint egy őrült méhraj. Egy közismert zsidó történész, egy rabbi és egy
rabbinak a fia 500 évvel ezelőtti eseményekről írt – miért kell ebből ekkora
hűhót csapni? A középkorban a vér használata, a szellemidézés, a fekete mágia
nem kizárólagos zsidó birodalom volt. Nem zsidó varázslók és boszorkányok is
foglalkoztak vele. Ez csak illeszkedés az emberi nemhez, a bűnökkel együtt! De
ez az, ami túl lealacsonyító az arcátlan Kiválasztottságosoknak.
„Hihetetlen, hogy valaki, még kevésbé egy izraeli történész,
kész hitelt adni ezeknek az alaptalan vérvádaknak, amelyek a történelem folyamán
annyi zsidó ellenes támadás és oly sok szenvedés forrásai voltak” – mondta az
ADL országos igazgatója, Abe Foxman. Az Anti-Defamation League (Rágalmazás
Ellenes Liga) szerint a könyv „minden alapot nélkülöz és mindenütt az
antiszemiták kezére játszik”.
Ő ugyan egyáltalán nem történész, sem rabbi, Foxmannak hiten és
meggyőződésen alapuló „a priori” tudása van arról, hogy ez alaptalan. A jenini
tömegmészárlásról is ugyanezt mondta. A Bar-Ilan Egyetem egy sajtóközleményben
„haragját és igen erős nem tetszését fejezi ki Toaff érzéketlensége miatt, hogy
a vérvádról szóló könyvét olaszul kiadta. Hogy egy olaszországi magánkiadót
választott, a könyv provokatív címe és a tartalmával kapcsolatban a médiában
megjelent értelmezések a világon mindenütt megsértették a zsidók érzékenységét
és kárt okoztak a zsidó-keresztény kapcsolatok kényes szövetének. A Bar-Ilan
Egyetem szigorúan elítéli és megtagadja azt, amit láthatóan és a médiában a
tartalmára vonatkozó beszámolók szerint tartalmaz Toaff könyve, mintha bármi
alapja is volna a vérvádnak, amely ártatlan zsidók millióinak a halálához
vezetett.”
Ezek gyújtó szavak. Toaff súlyos közösségi nyomás alá került:
úgy volt, hogy 65 éves korában az utcán találja magát, és minden bizonnyal
nyugdíj nélkül, barátok és tanítványok nélkül, kiátkozva és kiközösítve.
Valószínű, hogy halálosan is megfenyegették: a zsidók titkos, hivatásos
gyilkosokat alkalmaznak, hogy az ilyen kellemetlenségekkel foglalkozzanak. A
régi időkben rodefnek hívták ezeket, manapság kidonnak, de ma is ugyanolyan
hatékonyak, és ritkábban kapják el őket, mint a vérszomjas mániákusokat. A
hírnevét tönkre fogják tenni: Sue Blackwell „konzultálni fog a zsidó barátaival”
és nácinak fogja nevezi őt, egy ADL által pénzelt Felderítő fel fogja tárni a
magánéletét, bele fog taposni és fel fogja fedezni, rengeteg kis zsidó fogja őt
becsmérelni a blogján, és a zászlóshajójukon, a Wikipedián. Ki fogja védelmébe
venni? Valószínű, hogy egyetlen zsidó sem, és nagyon kevés keresztény.
A támadások kezdetén megpróbált szembeszállni: „Én nem fogok
lemondani az igazság és a tudományos szabadság iránti elkötelezettségemről.” E
hét elején mondta Toaff a Haaretznek, hogy kiáll a könyv tartalma mellett, mert
a zsidó elleni középkori vérvádnak néhány esetben tényszerű alapja van.
De Toaffot nem faragták kemény fából. Orwell 1984-e
főszereplőjéhez, Winston Smithhez hasonlóan megtört a zsidó inkvizíció szellemi
cellájában. Közzé tett egy teljes körű mentegetőzést, megállította a könyve
terjesztését, ígéretet tett, hogy aláveti a zsidó cenzúrának, azt is megígérte,
hogy könyv eddigi eladásainak a bevételét fölajánlja a jóságos Abe Foxman
Rágalmazás Elleni Ligájának.
Az utolsó szavai olyan megrendítők voltak, mint Galileié, mikor
visszavonta az eretnekségét: „Sosem fogom megengedni egyetlen zsidógyűlölőnek
sem, hogy engem, vagy a kutatásaimat eszközként használjon arra, hogy újra
fölszítsa a gyűlölet lángjait, ami zsidók millióinak a halálához vezetett. A
legőszintébb megbánásomat fejezem ki azok irányában, akiket sértettek a cikkek
és eltorzított tények, amelyeket nekem és a munkámnak tulajdonítottak.”
Ariel Toaff tehát behódolt a tömegnyomásnak. Nem mintha bármit
is számítana, hogy most mit mond. Sejtelmünk sincs róla, hogy micsoda szellemi
kínpadot készített a számára az ADL zsidó gestapója, hogy miképp kényszerítették
a visszavonásra. Amit ő adott nekünk, az elég. De mi is az, amit nekünk adott?
Az eredményei bizonyos mértékig Benny Morriséhoz és a többi izraeli „új
történészéhez” hasonlók: ezek csak megismételték azokat az adatokat, amelyeket
palesztin forrásokból, Abu Lughudtól Edward Saidig, már rég tudtunk. De a
palesztin forrásokban senki nem bízik – a mi zsidóközpontú világmindenségünkben
csak a zsidó forrásokat tekintik megbízhatónak. Morris és társai ekképp
milliókat segítettek hozzá, hogy megszabaduljanak a zsidó szövegtől. Erre semmi
szükség nem volna, ha képesek volnánk arra, hogy egy zsidóval szemben egy goynak
adjunk igazat: egy arabnak, ha az 1948-a kiűzetésről van szó, szent Simonnal
kapcsolatban egy olasznak, esetleg még egy németnek is a háborús deportálások
vonatkozásában. Ha „vérvádról” kiderül, hogy nem vád, hanem egy szabályos
bűnügy, valószínűleg egyéb zsidó panaszoknak is vége lesz. Lehet, hogy az
oroszok sem voltak bűnösek a pogromokban? Lehet, hogy Ahmadinedzsad sem egy új,
pusztító hajlamú Hitler? Lehet, hogy a moszlimok sem elvetemült zsidógyűlölők?
Ariel Toaff egy ablakot is kitárt előttünk, amelyen át
megismerhetjük a zsidóság körében végbemenő folyamatokat, hogy megértsük, hogy a
méhraj hihetetlen fegyelmét miképp tartják fenn, hogyan büntetik a másképp
gondolkodókat, hogyan érik el a gondolkodás egyformaságát. E tekintetben a
zsidóság valóban egyedülálló: egy keresztény (vagy egy moszlim) tudós, aki
valami szennyes dolgot fedezne fel az Egyház hosszú történetében, azt nem
titkolná el, de nem is fogják elrettentéssel engedelmességre bírni, nem fogják
kitaszítani még akkor sem, ha a leggonoszabb nézeteket teszi is magáévá. Még ha
kiközösítik is, a tudós, vagy író még akkor is fog elegendő támogatót találni,
mint Salman Rushdee, Voltaire és Tolsztoj megtapasztalhatta. Sem az Egyház, dem
az Ummah nem vezényel ilyen vak fegyelmet, sem a pápa, sem az imám nem gyakorol
akkora hatalmat a hitsorsosai felett, mint Abe Foxman. Abe Foxmant nem az
igazság érdekli, hanem azt hajtja, ami (az ő hite szerint) jó a zsidóknak. A
tanúknak semmilyen száma, sőt egy zsidó véráldozat élő TV közvetítése sem fogja
őt arra kényszeríteni, hogy elfogadja a kellemetlen igazságot: ő ki fogja
találni, hogy miért. Láttuk ezt a qanai bombázás esetében is, amikor izraeli
repülők leromboltak egy házat és megöltek valami ötven gyermeket, egészen
biztosan többet, mint ahányat az umbriai varázslók. Ezért ne reméljék, hogy
Toaff könyve meggyőzi a zsidókat – semmi sem tudja.
De ne irigyeljék a zsidó szíveknek és elméknek azt az egységét!
A visszája ennek az egységnek az, hogy Egyetlen Zsidó Sem Szabad. Egy embert a
szülei kényszerítik arra, hogy zsidó legyen. Egyetlen életkorban sincs meg a
választási szabadsága. A parancsokat kell követnie. Zsidó olvasóm! Ha eljutottál
eddig és meg fogod érteni, hogy rabszolga vagy, akkor nem hiába olvastál eddig.
Amíg nem vagy képes arra, hogy arra a szónokias kérdésre, hogy „Nem vagy zsidó?”
egy egyszerű „nemmel” felelj, feltételes szabadlábon lévő börtönlakó vagy, aki
fel van fűzve a járszalagra. Előbb-utóbb meghúzzák a szalagot. Előbb-utóbb
hazudnod kell, félrevezető szavak után kell keresgélned, le kell tagadnod,
amiről tudod, hogy helyes és igaz. A szabadság az ajtódban áll: nyújtsd ki a
kezed és ragadd meg. Mint a mennyek országa a szabadság is a tiéd, ha kéred. A
szabadság Krisztus, mert Krisztust az ember a szívével választja, nem a
fitymájával. Te szabadon elfogadhatod Krisztust, és képes vagy úgy válaszolni,
ahogy az Evangélium mondja (Máté 5:37) „Az ,igenetek’ azt jelentse, hogy ,igen,
keresztény vagyok’, a ,nemetek’ pedig, hogy ,nem, nem vagyok zsidó’.”
Szerencsére ez lehetséges. Toaff megtehette volna: micsoda kár, hogy a bátorsága
elhagyta!
A sorsa engem Uriel (majdnem azonos név) Acostára emlékeztet.
Acosta, Spinozának egy nemes előfutára (1585-ben született a portugáliaia
Oportoban, meghalt 1640. áprilisában, Amsterdamban) támadta a rabbinista
judaizmust és ezért kiközösítették. „Érzékeny lélek lévén Acosta nem bírta a
kiközösítés elszigeteltségét és visszakozott” – írja az Encyklopédia Britannica.
„Mikor újból kiközösítették azzal a váddal, hogy lebeszélt keresztényeket arról,
hogy judaizmusra térjenek, több évnyi kiközösítettség elviselése után írt egy
nyilvános visszavonást. Ez a megaláztatás tönkretette az önbecsülését és
agyonlőtte magát.” Acostának az volt a hibája, hogy messzire ment, de nem ment
elég messzire.
(i) Elgondolkodtató, hogy az Egyháznak ez az eljárása egybeesett
az első peresztrojkával (Sztálin leleplezése), amelyet Hruscsov kezdeményezett
1961-ben, a XXII. Pártkongresszuson, amikor a Kommunista Párt beismerte az ő
régi, nagy vezéreinek a bűneit és bűntetteit. Egy nemzedékkel, 30 évvel később a
Párt összeomlott, a tagságát a második peresztrojka megtizedelte. A bűnbánat jót
tesz a léleknek, de a lélek halhatatlan.
|